Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szólások-közmondások 2.

2009.09.03

„I ten ho ta!”

 

(Átutazóban Városlődön, valamikor régen)

 

Az Alig Színpad szokásos turnéjára indult a Somló környéki falvakba, ám előtte tett egy kis kitérőt Városlődre, hogy az egyik színjátszót –„FE” Jakab Erzsébetet – felvegye soraiba. Ekkor tűnt fel a helység üdvözlőtábláján a következő felirat: I TEN HO TA! Azaz valaki az „Isten Hozta” feliratból két betűt lekapart onnan. A leleményes Aligosok rögtön egy ősi Japán bölcsességre kezdtek gyanakodni, majd hangosan próbálgatták, hogy miképpen hangozhat ez különböző Japán emberek szájából (pl.: Szamuráj, vékony hangú kisgyerek, sírós feleség stb.). Valószínűsíthető, hogy egy keleti bölcs járt Városlődön és ő maga javította ki a helytelennek vélt feliratot.

 

„Nem ez a félelmetes… hanem egy medve”

 

(Kampós Csaba, veszprémi Utcazene Fesztivál, valamikor régen)

 

Csaba egy Naplóban olvasta az alábbi viccet:

Két férfi beszélget:

-         Te képzeld én olyan álmosan mentem a munkahelyemre, hogy elfelejtettem alsógatyát venni.

-         Ááá, az semmi, én azt vettem észre, hogy kilóg a fogkefe a számból az irodában… de nem is ez a félelmetes…

-         Hanem?

-         Hanem például egy medve!

 

Csaba érdekesen fanyar személyiségének ez a vicc rögtön a szívébe lopta magát, és ez után nem átallott az Utcazene Fesztivál ideje alatt az első „félelmetes” szó elhangzása után hangosan közbevágni: Nem, nem! Nem ez a félelmetes…

Mire a többiek kérdőn néztek rá:- Hanem?

És innen már tudjuk…

 

A bölcs Aligosok azonnal felfedezték a poén sajátos pikantériáját, így ők maguk sem voltak restek (bár volt, aki rest volt), és megalkották a különböző változatokat, melyek azóta is gyakran felcsendülnek:

Nem ez a meghökkentő… hanem a hegy (Visszautalás a Gilgames c. darabra)

Nem ez a durva… hanem a Rinocérosz bőre… na az durva

 

Aznap este persze még akadtak bőven változatok, de csak ez a kettő volt, ami még az eredeti mellett fennmaradt. Egy gyöngyszem még Dobosi Ádámtól:

-         Képzeld, olyan finom szószt kaptunk a húshoz…

-         (DÁ) Nem, nem! Nem ez a hús!

-         Hanem?

-         Hanem amikor a Porsche elszáguld melletted… Huss!

 

Pámpárárá ráppáppá páppárárá ram!

 

(Szalóky B. Dániel, Adács, 2006)

 

Egy Adácsi színjátszófesztivál alkalmával lehettek az Alig Színpadosok szem és fültanúi annak, ahogy egy színész – bizonyos Szalóky B. Dániel adott elő egy verset, annak az összes szereplőjét – férfit és nőit is – egyedül megtestesítve. A versnek volt egy visszatérő refrénje:

Sej, szép legény volt Hegyi Jani, Sej nagy legény volt Hegyi Jani,

De nem lehet azt kimondani, hogy milyen nagy hős volt Hegyi Jani.

 

Ez után pedig ez következett:

Pámpárárá ráppáppá páppárárá ram!

 

Ez rögtön felkerült az aznapi beszédtéma listájára, és még aznap este megszülettek a különböző, - Aligos - hétköznapi életben is nagy gyakorlati haszonnal bíró változatok, pl.:

 

Ha nem kell a sütid, hát ne dobjad ki, megeszi majd a Hegyi Jani. Pámpárárá… (Ebédnél).

 

×××

 

Néhány idézet Németh József gyűjtéséből:

 

Húazanyjapicsáját!

 

(Érsek József Zénó, 2004, egy kis megyeszéli faluban, előadás közben)

 

Csalóka Péter című mesejátékunk előadása során, körülbelül 100 fős gyermek(!)közönség előtt hangzott el egy kis megyeszéli faluban az Alig Színpad egyik legkeményebb elszólása. Ebben az időszakban a Weöres Sándor darab már sokadik előadásánál tartott, a szereplők időnként szükségét érezték, hogy az előadás hangulatát plusz szövegekkel is fokozzák. Amikor Csalóka Péter harmadízben vágja át a bírót, az üstöt a következő szavakkal dícséri.

„Ebbe húst se kell aprítani és krumplit se, alágyújtani se kell, csak vizet tölteni bele és már készül is a paprikás.”

Ezen a ponton a bírót játszó szereplő szükségét érezte felfokozott csodálkozásának is hangot adni, mielőtt közli vételi szándékát, és csak úgy spontán bukott ki szájából a híres-nevezetes mondat. Azóta minden olyan dologra, amely kellőképpen meglepő, ezt az idézetet használjuk.

A történethez tartozik még, hogy az ezt követő előadásban (Együgyü Misó), ugyanott, ugyanez a szereplő, berobogva a színpadra a lábával telibe talált egy ott fő kellékként elhelyezkedő borosüveget, amely ettől az indítástól szép ívben repült az első sorban ülő gyerekek feje felé, ám szerencsére azokat mintegy 55,5 cm-re elkerülve landolt a terem túlsó oldalán lévő radiátoron, amelyen hangos csattanással darabjaira tört. Na, erre az üveg repülése alatti leizzadásunk után mindjárt és azonnal lehetett is volna idézni a nevezetes mondatot!

 

„Én embert ilyen csúnyán beszélni még nem hallottam.”

 

(Sárbogárd, 2001, ismeretlen csoportvezetőnő)

 

2001-ben Sárbogárdon rendezték az Országos Diákszínjátszó Találkozó döntőjét, ahova Popper Péter Útvesztő című darabjával sikerült beküzdeni magunkat. A kétnapos rendezvény első napja egy olyan esti buliba torkollott, amelynek egy jellemző részlete volt például, amikor Kampós Csaba leállította az egészet, mert leesett a szemüvege. Villany fel, 5 percig mindenki Csaba szemüvegét kereste. A buli végén különböző élőképek voltak láthatóak, például az előtérben ottfelejtett pinpongasztalt a szintén ottfelejtett Tóta Zoltán társunk foglalta el teljes terjedelmében, hanyatt fekve. Ráadásul a szállásunk iszonytató messzeségben volt. Mindezeket az előzmények miatt szükséges elmondani. Másnap reggel ugyanis a szokásos módon (azaz másnaposan) áramlottunk befelé a kultúrközpont bejáratán, rendezőnk pedig –tekintve a még délelőtt sorra kerülő előadásunkat- nem éppen barátságos szavakat használt a velünk való kommunikációban. Röpködtek a különböző buzdítószavak és mindkét nem szerveire utaló dolgok, mindez persze azért, hogy lelket rázzon belénk. Nem, nem volt ez számunkra sem kemény, sem szokatlan, hiszen akkor a törzstagok már évek óta edződtek ezen, szokatlan volt viszont egy, mellettünk elhaladó szerény csoportvezetőnő számára, aki középiskolai csoportjában talán nem éppen fenti szavakat használta rendezői instrukciói során. Ezért nem állta meg, hogy oda ne forduljon rendezőnkhöz a fenti szavakkal. Nem csak rendezőnk hökkent meg, de mi, színjátszók is, közülünk legelőször az akkor még fiatalkorú Lengyel Orsolya ocsúdott fel, aki azonnal védelmébe vette Józsinkat és egyszersmind angyali ártatlansággal magyarázatát is adta a dolognak: „De hát ő mindig így beszél velünk!”

Ezzel aztán le is volt zárva a téma, mindenki megelégedve távozott, mi pedig még aznap délelőtt annak rendje módja szerint előadtuk az Útvesztőt, amelyen a nyomozót alakító Rideg Richárd színészi alakítás díjat kapott. Ennél is nagyobb színészi elismerésben volt része azonban a priort (rendfőnököt) játszó Kampós Csabának, akihez az előadás után odament egy rendező, és megkérdezte, hogy tényleg pap-e. Az egész előadás legnagyobb elismerése számunkra pedig az, hogy két évvel később odajött hozzánk egy színjátszó, hogy áruljuk már el neki, hogy ki volt a gyilkos, mert ő azóta ezen gondolkodik.

Szóval, szükség volt arra a kemény hanghordozásra akkor reggel…

 

„Zascse jestye prezsgyem”

 

(Hegyi ember, 2003, Túrócszentmárton, Szlovákia)

és

 

„Lájk Kossuth, lájk Széchenyi.”

 

(ugyanott, Németh József rendező)

 

Először nemzetközi fesztiválon Martinban, régi magyar nevén Túrócszentmártonban, Szlovákiában vettünk részt, Gilgames című színpadi eposzunkkal jutottunk ki. Mivel sem a zsűri, sem a 400 fős közönség soraiban egyetlen magyarul tudó ember sem ült, akár sumérul is előadhattuk volna az egészet. Mindennek ellenére nagy sikere volt előadásunknak. Este a rendezők által szervezett buli után, az internacionalizmus szellemétől, na meg a szlovák söröktől is áthatva, baktattunk szépen a szállásunk felé. Mivel messze volt a szállás, és közben akadályozó tényezők (az egész társaságnak egy szlovák rendőri igazoltatás, Érsek József Zénónak pedig egy jelzőtábla) támadtak, szétszakadozott a társaság. Miután megérkeztünk a szállóra és mielőtt jól megérdemelt pihenőre hajtottuk a fejünket, természetesen nem tartottunk létszámellenőrzést. A hiányzó emberek tényével azonban mintegy fél óra múlva szembesültünk, amikor is Kampós Csaba hívott mobilján bennünket, hogy fogalma sincs Kovács Krisztinával együtt, hogy hol van. A párosért, akik –nem kell semmi rosszra gondolni, szakmai vitába feledkezve tévedtek el- Bakonyvári Mátyás vezetésével mentőexpedíció indult, és sikeresen kimentettük őket. Senki nem figyelt azonban arra, hogy még mindig nem teljes a létszám: Pumi, azaz Pelczer Tamás hajnali öt óra körül került elő a szlovák hegyekből. Bevallása szerint csak ment, ment, előre, egyre feljebb. Próbálta megkérdezni, hogy hol jár és hol van a szállás, de éjjel 2-3 között egy teremtett lélekkel sem találkozott. Így csak ment, ment, a hegyekben, a metsző hideg szélben, amikor végre meglátott egy zömök, szőrös alakot. Útbaigazítást kérvén tőle kapta a fent idézett mondatot válaszul. Pumi erre megnyugodva sarkon fordult és rövidesen haza is ért. Meggyőződése, hogy a Hegyi emberrel találkozott, aki az élet nagy igazságát fedte fel előtte. „Zascse jestye prezsgyem.” – mondta neki. És -Pumi szavaival élve – kurvára igaza volt.

 

Másnap rendezőnk fogadásra volt hivatalos. Az események egyetlen hiteles tanúja Dobosi Ádám, akit magával vitt. Na, ez nem valamiféle megtiszteltetés volt D.Á. komikus mellékszereplő (Gilgamest játszta) számára, csak egyedül ő volt ébren reggel, így ő ment Józsinkkal a fogadásra. A városi vezetés fogadta a rendezőket a polgármesterrel az élen, a protokolláris bemutatkozások után kérdések következtek. Szlovákul természetesen, de volt tolmácsunk. Különböző lényegbe vágó szakmai kérdések hangoztak el a szlovák politikusok részéről, rendezőnk felé például az alábbi: Miért visel szakállt? A válasz közlése előtt néhány háttéradat: Túrócszentmárton, azaz Martin a szlovák kultúra központja, 1861-ben itt alakult meg a Matica Slovenska, 1918-ban pedig a szlovák nagygyűlés itt kiáltotta ki a Magyarországtól való elszakadást. Erre fel Németh József csoportvezető rendezőnk magyarul kezdvén, de nem bízva a tolmács pontos fordításában, angolul fejezvén be, a következő választ adta.

„Minden nagy magyarnak szakálla volt. Lájk Kossuth, lájk Széchenyi.

Egy pillanatra fagyos csend állt be a teremben, tolmácsunk fordítani is elfelejtett. Aztán folytatódott a fogadás, kávéval.

Azzal minket már nem kínáltak meg…

 

„- Csak Ciuc van.

-         De én nyitva kérem!”

 

(Bolti eladó, illetve Kampós Csaba, 2005, valahol egy erdélyi kis éjjelnappaliban)

 

Aránylag rövid történet a következő, 2005. évi, első erdélyi turnénkon esett meg, főhőse Kampós Csaba színjátszó, rendező, író. Ekkortájt még nem voltunk teljesen ismerősök Erdélyországban, de azért azon egyetlen kis boltot Sepsiszentgyörgyön, ahol még éjfél után is frissítő nedűhöz lehetett jutni, megtaláltuk. Beözönölve a kis egységbe, a sört szeretnénk venni óhajra a kedves kis elárusítólány mentegetődzve mondta, hogy „Csak Ciuc van”. Ez ugyebár egy ottani sörmárka, ejtve csuknak hangzik, ami tulajdonképpen a románok ferdítése, hogy azért már mégse Csíknak hívják a székely sört, (lásd: Mercurea Ciuc=Csíkszereda) na maradjunk annyiban, hogy a kedves kis lány aszonta, hogy „csak Csuk van”. Ekkor tévedt mögénk a mindig lemaradó Kampós Csaba, tán még a pultnál tülekedőknél is porzóbb vesével és a kicsit nagyot hallásával, aki a maga számára annyit interpretált az elhangzottakból, hogy „csak csuk(va) van”. „De én nyitva kérem!” –bődült fel ekkor hősünk teljes porzó veséje rémületével. És megkapta. A Csuk sört, nyitva!

De erről, Pssszt! És még egyszer is Psszt! Mert boltban és utcán ott sem lehet inni.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.